Már búcsúzott az ősz,de a tél még kérette magát s nem mutatta meg csodáit. Nem lepte még pelyhes hó a világot és nem szikrázott jégcsap a fák ágán. De a természet haldoklott. Már minden az elmúlásé volt ...
Amber azonban nem siratta a világot. Úgy találta nincs szebb annál a színes, arany és vörös gyászruhánál amit a fák öltenek ilyenkor. És nincs szebb a felejtésnél... Mert azt gondolta ; minden egyes elhullott falevéllel felejt a természet. Könnyedén lerázza magáról a halott dolgokat és a szélre bízza mindet. Szerette volna ő is így elhullajtani minden emlékét ...
Mert volt amit Amber nagyon felejteni akart. Már hónapok óta csak ezzel a gondolattal élt. A lelke legmélyében szilárdan gyökeret vert ez az akarás. Mert túl kellet élnie. És a túlélés csak a felejtéssel volt lehetséges. És vannak dolgok amik úgy megrendítik, megrázzák az embert , egész velejéig összetörik, hogy a tudat magától megszabadul attól ami ilyen traumát okoz.
Amber alig néhány hete még az összeomlás szélén állt. Lelke romokban hevert és félő volt hogy soha sem lesz a régi. Fiatal élete már is zátonyra futott , mert történt valami ... valami rettenetes. Az érzés még élénken ott fodrozódott belsőjében és időnként hevesen összeszorította gyomrát. De már nem tudta volna újra összerakni annak a szörnyűségnek képkockáit. Elméjében széttört, széthasadt ami történt és nem látta többé az egészet. Önmaga szabdalta így szét , mert nem akarta látni soha többé...
Már azt sem tudta mi történt. Csak menekült egy érzés elől és a szilánkok elől , melyek a széttört egészből maradtak meg.
A hétköznap egyhangú komorságában keresett menedéket. Már csak a jelennek élt. Maga mögött hagyott egy lányt akit sokan szerettek és aki mindig nevetett és olyas valakivé vált akinek nem kell többé senki. Úgy érezte csak a magányban lelhet újra önmagára. Így hát csöndesen visszahúzódott.
Amber azonban nem siratta a világot. Úgy találta nincs szebb annál a színes, arany és vörös gyászruhánál amit a fák öltenek ilyenkor. És nincs szebb a felejtésnél... Mert azt gondolta ; minden egyes elhullott falevéllel felejt a természet. Könnyedén lerázza magáról a halott dolgokat és a szélre bízza mindet. Szerette volna ő is így elhullajtani minden emlékét ...
Mert volt amit Amber nagyon felejteni akart. Már hónapok óta csak ezzel a gondolattal élt. A lelke legmélyében szilárdan gyökeret vert ez az akarás. Mert túl kellet élnie. És a túlélés csak a felejtéssel volt lehetséges. És vannak dolgok amik úgy megrendítik, megrázzák az embert , egész velejéig összetörik, hogy a tudat magától megszabadul attól ami ilyen traumát okoz.
Amber alig néhány hete még az összeomlás szélén állt. Lelke romokban hevert és félő volt hogy soha sem lesz a régi. Fiatal élete már is zátonyra futott , mert történt valami ... valami rettenetes. Az érzés még élénken ott fodrozódott belsőjében és időnként hevesen összeszorította gyomrát. De már nem tudta volna újra összerakni annak a szörnyűségnek képkockáit. Elméjében széttört, széthasadt ami történt és nem látta többé az egészet. Önmaga szabdalta így szét , mert nem akarta látni soha többé...
Már azt sem tudta mi történt. Csak menekült egy érzés elől és a szilánkok elől , melyek a széttört egészből maradtak meg.
A hétköznap egyhangú komorságában keresett menedéket. Már csak a jelennek élt. Maga mögött hagyott egy lányt akit sokan szerettek és aki mindig nevetett és olyas valakivé vált akinek nem kell többé senki. Úgy érezte csak a magányban lelhet újra önmagára. Így hát csöndesen visszahúzódott.
Azóta elhagyták szülővárosát, szüleivel együtt új életet kezdtek egy településsel odébb. Új iskola , új vidék és új emberek... Ám Amber mindezt alig érzékelte , a változás nem hatott rá oly mélyen mint azt remélték. A lányban maradt a néma fájdalom és a felejtés rögszemélye. Elhatárolódott mindenkitől. Mert félt , rettegett egy újabb közelségtől. A veszteség amelyet többé nem volt ereje, bátorsága megnevezni távol tartotta mindenkitől. Egyre mélyebbre ásta magát a magányba , míg végül didergett már a saját maga teremtette ridegségben. Mégsem volt ereje, hogy még egyszer átélje.
Az elméje tele volt azzal amit feledni próbált.
Ha lehunyta szemét még látta a koromsötétben hirtelen felvillanó fényt, az esőtől nedvesen csillogó aszfaltot... hallotta a fülsüketítő csattanást , az üveg éles sikolyát ahogy szétrobbant ... és látta még a vért, a sápadt arcot ...
Már fogalma sem volt, hogyan és miképp történt , azzal sem volt tisztában hogy mi volt ez. Mindent megtett hogy elhomályosítsa azt amit tudott. Már kezdte úgy érezni , ezek más emlékei , nem az övéi. De ha így is volt , akkor is gyűlölte az egészet. Sokáig nem találta a gyógymódot. Nem tudta hová menekülhetne önmaga elől. Aztán rátalált a helyre.
Ősz elején, mikor még új volt számára a gimnázium ahová beírattak, Amber egy délután nem talált haza. Véletlenül elvétette az utat és ahelyett hogy hazament volna , felfedezett egy templom kertet.
Tökéletes magányban állt egy öreg kis kápolna , egy liget közepén , amely már szinte erdőre emlékeztette a lányt. Ha ide látogatott fák vették körül. Fák és csak fák , semmi egyéb élő. Ez a hely olyan volt mintha Amber számára teremtették volna. Szinte azonnal megszerette és a lombok színes árnyai alatt olyan otthonosan érezte magát mit még talán sehol. És ami a legfontosabb; mintha a fák megtanították volna felejteni. Ott , ebben a kertben nem kísértették a fények, nem ordítottak a fülébe a hangok és nem látott arcokat. Ebben a csendes kis ligetben képes volt a jelenre koncentrálni.
Amber szinte minden tanítás után a templomkertbe ment. Ha nagy ritkán arra tévedt valaki , csak egy törékeny lányt látott , egy padon ücsörögni , vagy egy fa alatt , a gyökerek között az avaron gubbasztani. Amber szürke , kötött beret sapkája alól , dús , aranyszínű fürtök göndörödtek , a sápadt arcán pedig a levelek imbolygó árnyéka sötétlett , miközben a nagy indigókék szemek a ragyogó színekben gyönyörködtek. Az ősz egészen lenyűgözte ... és úgy érezte a templom körüli liget az egyetlen hely ahol még bármi jó várhat rá.
Nem tudta mi lehet az. De mintha az avart táncoltató szél is azzal kecsegtette volna , hogy itt történni fog valami. Hát mindig visszatért. Szürke sapkájában és a szellő ringatta sötétlila , hosszú kabátjában, amely alakját olyan vékonynak mutatta akár valami mesebeli tündér, vagy erdei kobold sziluettjét. Visszatért, de sokáig csak a magány fogadta. Keservesen hosszú idegig úgy tűnt csak Amber látogatja a kis templom körüli ligetet.
De a november utolsó napjaiban , mikor azért jött , hogy elbúcsúzzon az ősztől, már nem volt egyedül. Nem, valaki minduntalan megzavarta Ambert. A templomkert már nem csak az övé volt. Más is látogatni kezdte az ő kis ligetét.
A lány egy délután , egy padon ülve , ahogy a lombok közt kutatott tekintete , szeme sarkából látni vélt egy alakot. Ösztönösen feléje fordult és felkellet fognia hogy többé nincs egyedül; néhány méterrel odébb , egy öreg és göcsörtös tölgy tövében egy fiú üldögélt. Tisztes távolságban , de még éppen olyan közel hogy Amber jól láthassa. Egyszerű karamellszín kabátot viselt , fekete ujjatlan kesztyűt , sapka nem árnyékolta arcát. Egyik lábát felhúzta és lazán átfogta térdét, mint aki egészen gondolataiba merül.Nyugodt volt , töprengő. Talán ha húsz éves lehetett...
Ambert, bár maga sem értette miért , meg ijesztette ez az ártalmatlan betolakodó. Bár a fiú őt észre sem vette, a lány azonnal elkapta róla tekintetét és mintha valami rosszat követett volna el , azzal hogy szemügyre vette , már is menekülőre fogta.
És másnap úgy tért vissza , hogy azt remélte tekintete nem akad meg többé senkin. De csalódnia kellett; mert akár csak a lány maga , a fiú is visszatérő lett. Ott ült a fa alatt, csendben , szinte mozdulatlanul. Senkit nem zavart volna , még is Amber figyelmét mindig magára vonta. A lány azon kapta magát , hogy lopva figyeli az idegent. Valahogy, valamiért tekintete unos -untalan a fiúra talált... azt vette észre , hogy tanulmányozza. Hogy akaratlanul is a vonásait igyekszik kivenni... hajszálra úgy , mint mikor az út túl felén meglátunk valakit és az az érzésünk támad , hogy ismerjük. Amber , megakart róla győződni, hogy valóban ismeri-e a fiút... nem értette honnan ez a tévképzet,de ott motoszkált az agyában. Félt és kíváncsi volt. Semmi kép sem akarta hogy érdeklődése feltűnést keltsen. Megpróbált úrrá lenni hát a késztetésen. Sikertelenül.Az alak a fa tövében úgy vonzotta mint a mágnes.
Tökéletes magányban állt egy öreg kis kápolna , egy liget közepén , amely már szinte erdőre emlékeztette a lányt. Ha ide látogatott fák vették körül. Fák és csak fák , semmi egyéb élő. Ez a hely olyan volt mintha Amber számára teremtették volna. Szinte azonnal megszerette és a lombok színes árnyai alatt olyan otthonosan érezte magát mit még talán sehol. És ami a legfontosabb; mintha a fák megtanították volna felejteni. Ott , ebben a kertben nem kísértették a fények, nem ordítottak a fülébe a hangok és nem látott arcokat. Ebben a csendes kis ligetben képes volt a jelenre koncentrálni.
Amber szinte minden tanítás után a templomkertbe ment. Ha nagy ritkán arra tévedt valaki , csak egy törékeny lányt látott , egy padon ücsörögni , vagy egy fa alatt , a gyökerek között az avaron gubbasztani. Amber szürke , kötött beret sapkája alól , dús , aranyszínű fürtök göndörödtek , a sápadt arcán pedig a levelek imbolygó árnyéka sötétlett , miközben a nagy indigókék szemek a ragyogó színekben gyönyörködtek. Az ősz egészen lenyűgözte ... és úgy érezte a templom körüli liget az egyetlen hely ahol még bármi jó várhat rá.
Nem tudta mi lehet az. De mintha az avart táncoltató szél is azzal kecsegtette volna , hogy itt történni fog valami. Hát mindig visszatért. Szürke sapkájában és a szellő ringatta sötétlila , hosszú kabátjában, amely alakját olyan vékonynak mutatta akár valami mesebeli tündér, vagy erdei kobold sziluettjét. Visszatért, de sokáig csak a magány fogadta. Keservesen hosszú idegig úgy tűnt csak Amber látogatja a kis templom körüli ligetet.
De a november utolsó napjaiban , mikor azért jött , hogy elbúcsúzzon az ősztől, már nem volt egyedül. Nem, valaki minduntalan megzavarta Ambert. A templomkert már nem csak az övé volt. Más is látogatni kezdte az ő kis ligetét.
A lány egy délután , egy padon ülve , ahogy a lombok közt kutatott tekintete , szeme sarkából látni vélt egy alakot. Ösztönösen feléje fordult és felkellet fognia hogy többé nincs egyedül; néhány méterrel odébb , egy öreg és göcsörtös tölgy tövében egy fiú üldögélt. Tisztes távolságban , de még éppen olyan közel hogy Amber jól láthassa. Egyszerű karamellszín kabátot viselt , fekete ujjatlan kesztyűt , sapka nem árnyékolta arcát. Egyik lábát felhúzta és lazán átfogta térdét, mint aki egészen gondolataiba merül.Nyugodt volt , töprengő. Talán ha húsz éves lehetett...
Ambert, bár maga sem értette miért , meg ijesztette ez az ártalmatlan betolakodó. Bár a fiú őt észre sem vette, a lány azonnal elkapta róla tekintetét és mintha valami rosszat követett volna el , azzal hogy szemügyre vette , már is menekülőre fogta.
És másnap úgy tért vissza , hogy azt remélte tekintete nem akad meg többé senkin. De csalódnia kellett; mert akár csak a lány maga , a fiú is visszatérő lett. Ott ült a fa alatt, csendben , szinte mozdulatlanul. Senkit nem zavart volna , még is Amber figyelmét mindig magára vonta. A lány azon kapta magát , hogy lopva figyeli az idegent. Valahogy, valamiért tekintete unos -untalan a fiúra talált... azt vette észre , hogy tanulmányozza. Hogy akaratlanul is a vonásait igyekszik kivenni... hajszálra úgy , mint mikor az út túl felén meglátunk valakit és az az érzésünk támad , hogy ismerjük. Amber , megakart róla győződni, hogy valóban ismeri-e a fiút... nem értette honnan ez a tévképzet,de ott motoszkált az agyában. Félt és kíváncsi volt. Semmi kép sem akarta hogy érdeklődése feltűnést keltsen. Megpróbált úrrá lenni hát a késztetésen. Sikertelenül.Az alak a fa tövében úgy vonzotta mint a mágnes.
Egyszer Amber a szokottnál is tovább időzött kertjében. A délután már alkonyba hajlott, a nap fényét átvette a félhomály és a fák árnyékai kezdtek átrendeződni. De a lány nem vette észre az idő múlását. Túlságosan lekötötte az hogy végre legyőzze azt az átkozott késztetést. Minden figyelmét elvonta a fiúról és egy gyermekded elfoglaltságba kezdett; leveleket gyűjtött.Élénk vörösöket szedett csokorba , hogy aztán gyönyörködhessen színeikben. Mikor eleget gyűjtött, leült padjára és szórakozottan legyező formán elrendezte a leveleket. Majd a lemenő nap felé emelte , pontosan arca elé , hogy láthassa amint a sugarak átvilágítják a kacskaringós erezetet és felgyújtják a levél vörös színét. Azt hitte pusztán ebben a látványban lesz része ... De az az átkozott késztetés megint törbecsalta. A levelek ujjain át Amber tekintete újra a fiúra siklott. Elmélyülten figyelte, ahogy egy szobor végtelen nyugalmát magára öltve, csak ül és meg sem mozdul. Különös ebben a mozdulatlanságban is volt valami ami lenyűgözte a lányt , valami amit egészen fogva tartotta tekintetét. Nem tudta már mióta bámulja , de úgy érezte órák osontak már el mellette míg figyelte. Érezte hogy az arca ég , hogy talán éppen olyan vörös most mint maguk a falevelek amelyeket szorongat ... még sem tudott megválni a látványtól.
Amber nem tudta , mi ütött belé. De érezte hogy szemét könnyek marják , hogy a szíve tájéka szúr s hogy a mellkasa összeszorul. Valami egészen megmagyarázhatatlan érzés kezdett eluralkodni rajta ... Szeretett volna felállni , ott hagyni mindent és haza szaladni ... és többet talán vissza se térni... De akkor valami olyan történt ami eddig még nem ; a fiú megmozdult. Természetesen mintha csak szólították volna , fordult Amber felé. És a lány végre láthatta az arcát; finom de határozott vonások , amelyeket kiemeltek az árnyékok. A szépen rajzolt száj is enyhe mosolyra húzódott és a sötét szemekben is valami barátságos és megnyugtató kifejezés ült. Volt valami mindebben... ebben az arcban,mosolyban , tekintetben. De Ambert már is teljesen hatalmába kerítette a zavar. A gondolatai örülten cikáztak és nem tudott rendet tenni többé köztük. Most már leplezetlenül nézte a fiút, aki csak két ijedt és zavart, kék szemet láthatott a vörös levelek takarásában, az arany fürtök keretében. És egy pillanat múlva valóra vált Amber legnagyobb félelme is ; az idegen akit így megbámult nyugodtan felállt a fa tövéből. Egy pillanatra megtorpant , hogy kabátjáról leporolja az avart. Ezalatt a pár pillanat alatt Amber szeretett volna a föld alá süllyedni , de mozdulni sem bírt. Csak dermedten figyelte , ahogy a fiú egyenletes léptekkel közeledik felé. Szinte észre vétlenül , tűnt el az a néhány méter távolság közöttük. Amber torka elszorult és muszáj volt égő szemét behunynia. És mire ismét kinyitotta , az előbb oly távoli arc már egészen közel volt hozzá. Az ismeretlen fiú egy karnyújtásnyira ült mellette a padon. A lány szinte most pánikszerűen mérte fel újra akit lát; a fesztelen mosolyt , a meleg , barna szemeket. Szinte minden árnyékot látni akart ezen a hirtelen feltűnt arcon ... A fiú hallgatott, türelmesen hagyta hogy Amber riadt tekintete végig járjon vonásain. Majd rajta volt a sor hogy a lányt megnézze magának; kissé oldalra hajtotta fejét s így hajának egy sötét , göndör tincse még inkább homlokába hullott. Vonásai egy pillanatra elkomolyodtak , szinte aggódóvá váltak. Amber szeretett volna messzire futni , de a lába nem engedelmeskedett. Úgy érezte ha most feláll a padról az avarban köt ki. És erre a gondolatra érezte hogy arcába szökik a vér ; semmi kedve nem volt egy idegen előtt szerencsétlenkedni. Így inkább megpróbált ahogy csak tudott higgadt maradni és a helyén ülni. Maga sem értette miért , de ahogy tekintete találkozott a fiúéval , bár zavara szinte nem is csillapult még sem érezte olyan , borzalmasnak a helyzetet. Inkább úgy érezte mosolyognia kell. Hogy úgy kell erre a fiúra nevetnie , mint egy régi jó barátra ... és ez a megmagyarázhatatlan érzés elég erős volt , hogy Amber ne tudjon ellenállni neki. Mire észbe kapott arcán már mosoly ült. Erre a fiú váratlan kinyúlt felé és egy egyszerű mozdulattal , félre tolta Amber sapkájának ellenzőjét , hogy a lány kikerüljön az árnyékából. - Hál' Istennek ... - Mondta nevető hangon. - Már azt hittem , kísértetet látsz ...
Amber határozottan érezte, hogy a fiú úgy szól hozzá ahogy ő rá mosolygott; mintha régi barát volna. Különös érzés volt és még is megnyugtató...
Amber nem tudta , mi ütött belé. De érezte hogy szemét könnyek marják , hogy a szíve tájéka szúr s hogy a mellkasa összeszorul. Valami egészen megmagyarázhatatlan érzés kezdett eluralkodni rajta ... Szeretett volna felállni , ott hagyni mindent és haza szaladni ... és többet talán vissza se térni... De akkor valami olyan történt ami eddig még nem ; a fiú megmozdult. Természetesen mintha csak szólították volna , fordult Amber felé. És a lány végre láthatta az arcát; finom de határozott vonások , amelyeket kiemeltek az árnyékok. A szépen rajzolt száj is enyhe mosolyra húzódott és a sötét szemekben is valami barátságos és megnyugtató kifejezés ült. Volt valami mindebben... ebben az arcban,mosolyban , tekintetben. De Ambert már is teljesen hatalmába kerítette a zavar. A gondolatai örülten cikáztak és nem tudott rendet tenni többé köztük. Most már leplezetlenül nézte a fiút, aki csak két ijedt és zavart, kék szemet láthatott a vörös levelek takarásában, az arany fürtök keretében. És egy pillanat múlva valóra vált Amber legnagyobb félelme is ; az idegen akit így megbámult nyugodtan felállt a fa tövéből. Egy pillanatra megtorpant , hogy kabátjáról leporolja az avart. Ezalatt a pár pillanat alatt Amber szeretett volna a föld alá süllyedni , de mozdulni sem bírt. Csak dermedten figyelte , ahogy a fiú egyenletes léptekkel közeledik felé. Szinte észre vétlenül , tűnt el az a néhány méter távolság közöttük. Amber torka elszorult és muszáj volt égő szemét behunynia. És mire ismét kinyitotta , az előbb oly távoli arc már egészen közel volt hozzá. Az ismeretlen fiú egy karnyújtásnyira ült mellette a padon. A lány szinte most pánikszerűen mérte fel újra akit lát; a fesztelen mosolyt , a meleg , barna szemeket. Szinte minden árnyékot látni akart ezen a hirtelen feltűnt arcon ... A fiú hallgatott, türelmesen hagyta hogy Amber riadt tekintete végig járjon vonásain. Majd rajta volt a sor hogy a lányt megnézze magának; kissé oldalra hajtotta fejét s így hajának egy sötét , göndör tincse még inkább homlokába hullott. Vonásai egy pillanatra elkomolyodtak , szinte aggódóvá váltak. Amber szeretett volna messzire futni , de a lába nem engedelmeskedett. Úgy érezte ha most feláll a padról az avarban köt ki. És erre a gondolatra érezte hogy arcába szökik a vér ; semmi kedve nem volt egy idegen előtt szerencsétlenkedni. Így inkább megpróbált ahogy csak tudott higgadt maradni és a helyén ülni. Maga sem értette miért , de ahogy tekintete találkozott a fiúéval , bár zavara szinte nem is csillapult még sem érezte olyan , borzalmasnak a helyzetet. Inkább úgy érezte mosolyognia kell. Hogy úgy kell erre a fiúra nevetnie , mint egy régi jó barátra ... és ez a megmagyarázhatatlan érzés elég erős volt , hogy Amber ne tudjon ellenállni neki. Mire észbe kapott arcán már mosoly ült. Erre a fiú váratlan kinyúlt felé és egy egyszerű mozdulattal , félre tolta Amber sapkájának ellenzőjét , hogy a lány kikerüljön az árnyékából. - Hál' Istennek ... - Mondta nevető hangon. - Már azt hittem , kísértetet látsz ...
Amber határozottan érezte, hogy a fiú úgy szól hozzá ahogy ő rá mosolygott; mintha régi barát volna. Különös érzés volt és még is megnyugtató...
Folyt.köv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése