Álmatlannapló: Sandro és Dea 2.

Sandro és Dea 2. -

Un giorno per noi

A mi időnk, hogy éljünk

Egy élet, ami megment minket

A mi időnk, hogy éljünk

Egy élet, ami megment minket

És szerelmünk felülkerekedik

Az elsodró viszontagságok akadályain

És a mi időnk is eljön a világban

Egy idő, ahol a szerelem győz

Ettől kezdve álomvilágban éltünk. Mélyen hittünk a boldogság múlhatatlanságában. Bár már elköszöntünk gyermekségünk éveitől , még is akár akkor a tündérmesékben, most úgy bíztunk az életben. Minden perc együtt szép volt és mi mindig szebbnek és szebbnek képzeltük a következőt. Borút nem akartunk látni.
Oly mesze űztük magunktól , amennyire csak lehetséges volt. Megrajzoltunk egy gyönyörű képet, arról miként alakul majd közös jövőnk. Arról nem akartunk tudomást venni, hogy talán ez a jövő nem is létezik.

Nem, az lehetetlennek tartottuk.
Ártatlan szerelmünk , kielégült csókokban , mert hittük , hogy egyszer még többet is adhatunk egymásnak.
Színes álmok szőnyegét szőttük és boldogan táncoltunk végig rajta, önfeledt gyanútlanságban.
Örökké hálásan néztem Sandrora , mert megtanított élni. Mint a vak számára az , ha láthatja a világot, olyan csoda volt nekem a létezés. Velencére nevettem és a város megcsillantotta felém gyönyörű mosolyát, de én csak egyetlen arcot , egyetlen nevető tekintetet láttam a tömegben. Így telt az idő és mi nem is észleltük múlását.

Alessandro születésnapjára családja bált rendezett , amelyre csaknem egész Velence hivatalos volt.
De a város egésze átvette a vigasság hangulatát , nem volt ahol ne mulattak volna. Terek teltek meg zenével és tánccal , fények úsztak a csatornákon és az élet elevenen lüktetett mindenkiben.
Életemben először én sem maradtam otthon.
Sandro oldalán akár hová elmentem volna.Ő vitt táncba mindig és szinte fáradhatatlanná tette a boldogság. Egy percre sem engedte el kezem , mintha attól félne ha nem érzi jelenlétem , köddé válhatok.                                                                                                                                                              Lehetett akár mekkora a színes forgatag körülöttünk , zenghetett akár milyen édes muzsika ,számunkra csak a másik létezett. Szabadnak éreztük magunkat.
Nem sejtettük, hogy ez pusztán illúzió, csak látszat.De csakhamar megtört a varázs.                                                                                                                                                                                    A bálozók tömegén átfutott a hír , hogy új vendég érkezett. Futótűzként terjedt és amint elért hozzánk Sandro viselkedése megváltozott. Arcára egyszerre valami számomra érthetetlen nyugtalanság ült ki. Tekintete időről időre végig pásztázta a vendégsereget , mint aki arra számít egy kellemetlen ismerősbe botolhat.                           Egyre inkább igyekezett kikerülni a bál középpontjából, engem is félre vont magával. Határozottan az volt az érzésem menekülünk valaki elől. Ezt meg is jegyeztem , kissé tréfásan, ám Sandrotól csak egy szúrós pillantást kaptam válaszul. Nem értettem mi folyik , csak azt láttam hogy szerelmem, ha tehetné láthatatlanná válna , hogy egérutat nyerjünk.

   Végül kiértünk a csatorna egyik partjára. Csendesen folydogált a víz, futott át egy híd íve alatt , melynek lábánál végre megállhattunk. Ide már csak néhány hangfoszlánya jutott a harsogó zenének és csak néhány kósza idegen árnyéka vetült a házfalakra. Sandro egészen kimerülten vetette hátát egy kőfalnak. Mélyet lélegzett , aztán rám emelte tekintetét. Szemében valami érthetetlen , keserű szánakozást véltem felfedezni. Közelebb léptem hozzá, már nyújtottam felé kezem. Reméltem , hogy érintésemmel eltörölhetem , a homlokán ülő, gondterhelt halvány ráncot. Ő lehunyta szemét míg én , gyöngéden kisimítottam arcából egy hajfürtöt. Soha sem láttam még ilyennek , ennyire fáradtnak és különös módon riadtnak.
– Mondd , mi bánt ? – Kérdeztem aggódva. Sandro ajkai egy pillanati megvonaglottak , mint ha nagymennyiségű haragot fojtott volna magába. De néma maradt, nem szólt , egyetlen szóval sem felelt. Szánalmasan elgyötört tekintettel kereste tekintetem. De még mielőtt megtalálhatta volna , léptek zaja verte fel a csöndet. – Alessandro, az ördögbe is ! – Csattant fel váratlanul egy erőteljes férfihang és egy ünneplőbe öltözött úr jelent meg. Kétség sem férhetett hozzá hogy a gazdagabb réteghez tartozik, Sandro osztályába. Bár arcát csak alig engedte látnom a félhomály , enyhe hasonlóságot láttam az idegen és szerelmem között. A férfi nem habozott , már is Sandrohoz lépett.
– A bolondját járatod velem , hogy menekülsz előlem ?! – Szegezte neki a kérdést, de nem is várt választ. – Apánk hívat. Eredj és ne sértsd meg azzal , hogy engedetlen vagy ! Viselkedj fiához méltóan !
A parancs határozott volt. Sandróban csak egy pillanatig fordult meg az ellenkezés gondolata , amolyan ösztönszerű felvillanását láttam a dacnak vonásain. Keze ökölbe rándult , aztán izmai beletörődötten ismét elernyedtek. – Látom ismét nincs esélyem. – Mondta halkan, de állát felszegte és sötét mélyen ülő szemeit bátyára emelte. Közben a homályban , ügyelve hogy ne legyen feltűnő , megfogta a kezem. Éreztem milyen feszült. Futólag hozzám fordult , arcát csak villanásnyira láthattam. Az árnyékok élessé tették vonásait, szeme két sötét gödörnek tűnt , amelyben fekete kétségbeesés kavarog.
– Maradj itt. – Kért halkan még is parancsolóan. Alig bírtam elengedni kezét , Sandro még is ellépett tőlem. Hátat fordított nekem és követte fivérét.

Néhány pillanatig bénultan álltam. Iszonyú szorongás fogott el. Az egyedüllét pokolian bántani kezdett. Féltem . Nem tudtam más magyarázatot találna erre a rettegésre , csak azt , hogy ő nincs mellettem. Kábán bámultam a csatorna ólmos vizét. Most olyan sötét volt , olyan mély és hideg, bánatos … mint az ő tekintete. És egyre csak zúgott , halkan , de elviselhetetlenül duruzsoltak a habok. Kísérteties neszezés volt ez , baljóslatú sóhajhoz hasonló … Kezem önkéntelen fülemhez szorítottam és egy falhoz tapadtam. Végre csönd volt. De a gondolataim nem hagytak békét nekem . Sandro tekintete … vajon, mi elől menekült ? Amint feltettem magamnak a kérdést , váratlan felzúgott a taps . Az ünnepség középpontja felől érkezett a jókedv e jellegzetes hangja . Nem tudom , mi vett rá , hogy Sandró kérése ellen cselekedjem , de a szerettem volna menekülni a szürke ólmos víztől. Lábam vissza vitt az ünneplők közé. Mint aki félálomban lépdel, úgy kerülgettem a díszes vendégeket. A zene ismét harsogóbb lett ahogy újra az események középpontjához közeledtem . Furulya, dob és csörgők szóltak , ütemesen. Lábam egyre csak vitt . Aztán váratlanul a tömeg szét nyílt, alig néhány lépésnyire tőlem. Emberek hada rendeződött félkörbe , hogy fogadjanak valakit. Négyen jelentek meg. Egy tisztes kort megélt , magas férfi , ezüstös ruhában és mellette két fia ; Fabricio és Alessandro. Ők álltak az ünneplők seregének közepén. Aztán feltűnt még valaki. Smaragdzöld ruhában lépett a férfiak közé egy hölgy. Soha sem látott szépségű termet, apró és még is kecses , karcsú akár egy porcelán figura. Arcát fekete csipke takarta, de a képzelet már is mesébe illő orcát festett e lánynak. Amint belépett a zene felharsant. Minden egyéb hangot szinte elnyomott a hangszerek zsibongása. Tehát akár egy némajáték , tárultak elém az események; a leány megállt és alázatosan bókolt az idős úr felé. Az pedig megfogta kezét és kegyesen felsegítette. A lány minden mozdulatából , báj és kellem sugárzott. Mindenki kedvét lelte volna a látványában. De Sandro nem nézett rá. Meggörnyedt , fejét lehajtotta tekintetét a földnek szegezte. Keze pedig szüntelen ökölbe rándult. De senki még csak észre sem vette ezt . Apja kézen fogta a lányt és egyenesen kisebbik fiához vezette. Az kénytelen volt végre felpillantani. Mereven ráhajolt a finom ujjakra és futó csókot lehelt rájuk. Aztán szinte eldobta a kezet. Legnagyobb meglepetésemre pedig ezután , Sandro egyenesen rám pillantott. A sokaságban képes volt megtalálni. De a tekintettében égő dühöt láttam , és mérhetetlen dacot. És mintha jelenlétemnek tudata csak bátorította volna. Valami soha sem tapasztalt igazi sértő gúnnyal hajtotta meg magát , álalázatossággal apja felé , majd azon nyomban hátat fordított neki és a díszes körnek. Láttam amint Fabricio , a bátya már-már az oldalán csillogó tőr után nyúl a sértéstől magából kikelve. De az apa közbe lépett ; bár az öreg arcon nem kevesebb düh és méltatlankodás látszott, azért józan maradt és egy határozott érintéssel rendre utasította fiát. Alessandrot tehát senki nem tartotta vissza. Ő pedig egyenesen hozzám jött. A tömeg összezárult mögötte így a család számára eltűntünk. – Mi ez az egész ? – Kérdeztem ártatlanul abban a röpke pillanatban míg átölelt. De úgy tűnt ez a kérdés most mindennél jobban feldúlta. – Csak apám egy újabb olyan tette , ami bizonyítja, hogy a fia boldogsága egy cseppet sem érdekli …- Mondta szinte undorodva. – Kérlek had ne mondjak többet … felejtsük el. – Nézett rám szinte leplezetlen könyörgéssel. – Mennyünk innen . – Kérlelt és a hangja olyan fakó volt mintha rosszulléttel küzdene. – Hajduk itt ezt a fényes , képmutató parádét … ez megfojt … jól laktam már vele … - Hangjajából szinte áradt az utálkozás és a keserű harag. Nem bírtam látni hogy ilyen borzalmasan szenved és gyötrődik. Hát kézen fogtam és elvittem oda , hol tudtam , mindig képes volt megnyugodni és derűsebben látni a világot.

Házunk népe, apám , anyám mind valahol a város egy pontján , egy ismerős vendégségben töltötték az estét, vagy a mulatságban tobzódtak így nem kellett attól félnünk , hogy valaki Frabriciót Sandro nyomára vezeti. Láttam az arcát, öccse halálosan megsértette és biztosra vettem , hogy keresteti és még számon fogja kérni ezt az estét. De nem akartunk erre gondolni. Bár fogalmam sem volt miért ilyen dúlt szerelmem , nem találtam értelmét amit a bálon láttam, az egyetlen amit szerettem volna; hogy megnyugodjon és arcáról eltűnjön az a kétségbeejtő feszültség. Tehát hagytam, hogy erkélyem szabad levegőjén elcsitulhasson benne a vihar és egy szót sem szóltam, nem is kérdeztem. Alessandro sokáig burkolózott némaságba. A mellvédre támaszkodott és a csillagos eget figyelte réveteg tekintettel. Aztán mélyet sóhajtott és végre felém fordult. Arcán őszinte bűnbánat volt , sötét szeme visszatükrözte a ház és az éjszaka fényeit. – Bocsáss meg Amadea … tűrhetetlenül viselkedem…- Mondta csöndesen , majd hirtelen újra elkapta tekintetét és lehajtva fejét a kő mellvédbe markolt. – De bár ne ide születtem volna … és nem annak ami vagyok ; apám tehetetlen bábja ! – Szinte kiáltotta ezt és olyan volt mintha egy pillanatig zokogás rázta volna meg vállát. Majd felemelte fejét és tekintete újra rajtam volt . – Tudod mire nevelt apám egész életemben ? – Kérdezte egyszerűen. Én némán tagadóan intettem fejemmel. Ő újra az égre emelte szemét és mint valami bemagolt poémát úgy kezdte szavalni: - Élj Velencéért … szeresd , imádd és becsüld meg Velencét ! – Egy pillanatra elakadt és láttam arcizmai meg feszülnek. – Ebben a szellemben nevelt , de közben mindent elkövetett hogy képtelen legyek úgy gondolkodni mint ő … - Sóhajtott aztán komoran nézett a szemembe. – Gyűlölöm Velencét, megvetem tiszta szívemből és nem tudok , nem akarok érte élni . A szívem szinte úgy éreztem megreped a szavaitól. Bármit megtettem volna csak hogy ne haljam ilyen végtelen levertséggel, kiábrándultsággal, haraggal csengeni azt az oly kedves hangot. Némán hozzá léptem és átölelve , vállára hatottam fejem. Egy pillanatig belefelejtkezhettem szívének dobogásába,egyenletes lélegzetének neszébe. – Bár lehetnék szabad …- Suttogta magához szorítva. – Lehetnék kalandor, semmirekellő pojáca, vagy megvetendő útonálló… - Mondta és árnyalatnyi szomorkás nevetés bujkált szavaiban , ami azonban még sem derített fel. – Mindent könnyebben viselnék mint a mostani életem , amely egészen béklyóba ver … Néhány percig újra hallgatásba merült. Aztán váratlanul kissé eltolt magától , úgy hogy szemembe nézhessen és tűnődve fürkészte arcom. – Mit szólnál, ha egy daloló martalóc felesége lennél , aki időnként pojácának áll ? – Kérdezte roppant komolyan, de arcán már is mosoly játszott. – Tudod , hogy boldogan követnélek bárhová …
- Feleltem nevetve. De Sandro nem nevetett vissza rám. Arcár újra valami megmagyarázhatatlanul mély fájdalom ült ki , szemében is olyan bánat ami szinte hipnotikus erővel tartotta fogva tekintetem. A szívemig hatolt, lebénított, szinte összetört. Máskor menekültem volna , máskor szemérmesen elfordultam tőle , talán el is futottam volna. De most képtelen voltam elhagyni, a fájó magányra ítélni. Nem tudtam , hogy bátorság , vagy örültség vezérel , vagy mindkettő, de nem álltam ellent egyiknek sem. Valami delejes erő húzott hozzá és nem engedte, hogy kitérjek előle . Alessandro fölém hajolt, átölelt , csókolt és én beletörődve elvesztembe, simultam hozzá. Száz és ezer csókot váltottunk már, de most minden feledésbe merült , elhamvadt a forróságban. Csókjának új édes íze megrészegített,ölelésének gyöngéd követelése minden érzékem gyönyörrel töltötte el. Mintha nem is önmagam volnék, úgy adtam át magam neki. Nem volt már gondolat , nem volt már semmi. Csak a puszta szerelem. Ami évekkel ezelőtt született , éveket várt és most végre kiteljesedett. Vártam, vágytam rá és még is megdöbbentett. Édes lágysága szépséges tehetetlenségbe nyűgözött , míg vad ereje magával ragadt. De nem szégyelltem. Nem féltem és nem küzdöttem. Csak szerettem. Akkor éjjel, míg a csatorna vizén az ünnepi lampionok fénye ringott és távolról muzsika remegtette meg a levegőt , testestül lelkestül az övé voltam. A Doge unokaöccséé… az egyetlen férfié akit valaha is szerettem.

Azt hittem az álom már nem ér véget. Hogy a boldogság nem egy röpke másodperc töredéke ,hogy tovább él mint egyetlen éjszaka varázsa… Az ébredést is olyan csodásnak véltem ,mint magát az álmot. Nem féltem,mert nem sejtettem , hogy félnem kell.

Sandro közelségét akkor éjjel olyan biztosítéka volt boldogságomnak , amelyben vakon bízni mertem és nem hittem , hogy csalás lehet . Szerelme sosem volt valódibb. Még is ,bár nem sejtettem , a boldogság már haldoklott… Nem az én és nem az ő hibájából , mert minden apró érintés ,minden csók igaz volt és ennek ellenére már ott minden elveszett. Vagy soha sem találtuk meg valójában. Szerettük volna,vágytunk rá ,de csak hittük hogy a miénk. Nem tudtuk , hogy már is vége , hogy ennyi volt, ennyit adott az élet… hogy az újszülött láng,még szinte fel sem lobbant ,már is mámorba fulladt. Mert addig élt még , míg a karjában tartott… A korai hajnal senkit sem ébresztett fel ,csak mi voltunk ,kik éberen egymás arcában kerestük saját mosolyunk. Mint az alkony,a friss reggel oly szelíd fénnyel játszott az ablakom alatti csatorna vizén. És a hullámzó tükröződő fodrok elborították a falakat. Együtt figyeltük ezt a látványt s míg ez így volt, Alessandro elmesélte öt évének történetét , hosszú útját , mikor tőlem mérföldes távok választották el. Annyi mindent látott, de ő még is csak egyre gondolt; a visszatérésre.
Felkönyököltem az ágyon s úgy néztem kedvesem szemébe kutatón.
– Hát nem gyűlölted mindig Velencét ? – Kérdeztem csodálkozva. Sandro nem felelt azonnal .Halvány kesernyés mosoly jelent meg arcán .
– Velence nekem maga a pokol. – Mondta halkan. – Attól félek mindig is az lesz. – Sóhajtott fáradtan. Aztán gyöngéden megérintette arcom .
– De még a pokolba is visszavágytam ,mert emlékeztem rá, hogy itt él valaki akit az élet nekem szánt és akit szeretni tudok . Így a pokol minden gyötrelme is édessé válik … egy pillanatra… - Szólt kedvesen , de bár ajka nevetett szeméből bánatot olvastam ki . Ez felébresztette bennem az elmúlt nap minden nyomasztó eseményét. A bált, azt a különös menekülést, Alessandro gyötrelmét, a zöldruhás lányt és mindent ami végül az erkélyünkre száműzött a mulatságból. Mosolyogni akartam , a szép , őszinte szavakat csókkal hálálni meg ,de valami belülről szorítani kezdett. Nem tudtam Sandrora nevetni. Hogy mérgezheti meg így a jelent ami már a múltat jelenti …?
Nem értettem miért   de egyszeriben terhesnek éreztem Alessandro tekintetét. Tudtam , hogy jól ismeri vonásaim minden titkát , így semmit sem rejthetek előle. Pedig szeretettem volna , ha nem sejti azt a különös aggodalmat ami rám tört, a tegnapra gondolva. Nem akartam kérdezni őt. Úgy éreztem , csak bántanák a kérdések és én soha nem akartam bántani.                                                                                                                                                                                         Némán felkeltem hát mellőle. Felvettem köntösöm és az ablakhoz léptem , hogy levegőhöz jussak . Gondolataim azonban nem tudtak elszakadni a bál eseményeitől . Az a lány mint valami baljós kísértetalak mindig ott lépdelt , lelki szemeim előtt , minden szívszorító bájával,kecsségével.
Egészen elmerültem a múltban . Végül Sandro közelsége ébresztett fel . Ott állt mellettem s két karjával átfogott . Talán egy önkéntelen sóhajommal szólítottam magamhoz , mert szemeiben mély aggodalommal nézett rám.
– Mi bánt ? – Kérdezte csöndesen. Nem tudtam azonnal felelni . Csak néztem kezemen nyugvó , erős még is gyöngéden simogató kezét. Aztán még is elő tört a kérdés:
- Tegnap , a bálon … ki volt az a lány akit elébed hoztak , Sandro?                                                                                                Szavaimra éreztem az eddig nyugodt izmok megfeszülnek ,s szerelmem habozott. De aztán erőt vett magán.
– Az unokahúgom , Veronica …- Felelt valami különös levertséggel. – Rangos fiatal hölgy , akit … nemsokára férjez adnak …- Magyarázta minden lelkesedés nélkül.
– De hiszen ez nagyszerű. – Mondtam igyekezve visszahozni a jókedvet. – Gyönyörű teremtés . Bizonyára boldog férfi az akinek odaígérték … - Szóltam vidáman . De Alessandro arcán válaszul csak valami fagyos kifejezést láttam.- Ki a szerencsés ? Ismered ?
– Érdeklődtem egyszerűen.Sandro váratlanul ellépett tőlem , s az ablakhoz ment ,ki bámult a csatornára. Arca gondterhelt volt , karját úgy fonta össze mellkasán mint aki önmagával küszködik.
– Jól ismerem…- Mondta végül nehézkesen. – És tudom , hogy nem teszi boldoggá e frigy … tiszteli , becsüli az ajándékot amit kap, de nem vágyik rá … bármit megtenne , hogy vissza utasíthassa … de kérlek had ne essék többet erről szó … nem jó ember az akiről beszélünk.
Így zárta le mondandóját , és szavaiban volt valami különös feszültség amit nem bírtam megfejteni.

Ezek után különös időszak következett. A boldogság és a keserűség keveréke volt ez , amely kínjával és édességével egyaránt elbódított. Mint a mákony… mérgez és még is oly gyönyörű boldogságot ad. És minden fájdalmával együtt a boldogság még is ott volt.

De Sandro menekült. Attól a perctől fogva hogy az a lány elé lépett a bálon, folyvást menekült attól az élettől ami neki rendeltetett. Egyetlen szóval sem mondta , de minden rezdüléséből éreztem,hogy fél , hogy gyűlöl és vádolja magát. Űzött vadként tért meg hozzám mindig. Én pedig mindent megadtam volna, hogy azokat a névtelen, számomra ismeretlen árnyakat , melyek üldözték elkergessem.Amit iránta éreztem az volt minden. Már akkor tudtam belehalnék, ha mosolya nem volna többé … És talán ő szintúgy képtelen volt élni az én nevetésem nélkül. Így nevettünk. Magunkért és egymásért… Megpróbáltuk kinevetni a keserűséget , mindazt a sok kétséget és aggodalmat ami kimondatlanul lassan –lassan a szívünkbe fészkelte magát. Gyanútlan akartam lenni. Vak a nyilvánvalóra. Nem akartam érteni, a báli jelenetet, Alessandró kétségbeesését és azt amit Veronica húga házasságáról mondott. Magamban makacsul távol kergettem egymástól ezeket az eseményeket, széttéptem , szétszabdaltam… nem akartam hogy összefüggés legyen köztük. És Sandro ugyan így tett. Űzött vad volt, de nálam megnyugvást talált. Az együtt töltött órák kezdetén tekintete fáradt , megtört és végtelenül kétségbeesett volt , majd gyöngéd szerelemmel nézett rám, a gyertyafényben parázsló fekete szénként égett szeme, és a boldogság lángja úgy tűnt kialudhatatlanul feléledt benne. De a búcsú megölt minden reményt; az éjszaka homályából csak kihűlt, fekete tekintete ragyogott rám, amely olyan volt mint a legsötétebb éjszaka, melynek minden csillagát elrabolták.

És ez így ment ; örömből bánat, bánatból öröm. Mind csak egy röpke pillanat de míg megéljük végtelennek tűnik. És e két érzés örvényébe kerülve már nehéz szabadulni… az öröm függővé tesz és a bánat csak még teljesebbé a boldogságot… mire észbe kapsz, mindkettő éltetőddé válik és megérted; ez a szerelem. Amely nélkül semmi vagy. Ez a körforgás sodort tovább és egyre inkább közelebb jutottunk ahhoz a ponthoz ahol vesznünk kelet… Egy tavaszi estén kellett ennek megtörténnie.

Házak mellett és hidak íve alatt haladt el csónakunk. Békés csend borult most a városra , csak a víz csobogott a bárka oldalán. Esténk boldogan kezdődött; úgy éreztük magunkat mint annak idején öt éve ; gyerekek voltunk akik nem törődnek a holnappal. De ahogy az est öregedett úgy cseperedtünk fel mi is. Mire az ég minden csillaga ragyogva feljött az égre újra felnőttek lettünk. És a mosoly lehervadt arcunkról mintha csak festettük volna. A máz alól két rémült halvány arc nézett egymásra a város mécsesfényénél, két bánattól égő szem kereste a másik tekintetében azt ami szívének egyszerre feltámadt örült fájdalmát csillapítaná…                                                                                                                                                                  Némák lettünk, mert éreztük hogy most minden szó ellenség és mind egyformán sebet ejt. Egy keserű utolsó próbálkozás; Sandro halkan énekelni kezdett. Lágyan remegő hangja , a lassú dallam melyet dúdolt azonban egyedül azt a bánatot szólaltatta meg ami bennünk élt. A víz messze vitte hangját, de a házfalak halkan visszaduruzsolták, nem tudtunk menekülni az érzés elől. Alessandro elhallgatott. Lehajtotta fejét, a sötét fürtök szemébe hulltak , eltakarták arcát előlem , de egész testéből egy vereséget szenvedett szerencsétlen fájdalma áradt. Teljesen megtört. A szívem mintha egy karmos kész szorongatta volna de nem tulajdon fájdalmamon akartam segíteni mikor némán Sandro vállára hajtottam fejem. Ő magához húzott , arcát hajamba temette, leheletét éreztem bőrömön. A hangja olyan sokat jelentett nekem, most még is azt kívántam bárcsak ne szólna , bárcsak maradna néma. – Megházasodom …- Szólt egy ismerős még is idegen hang. – Apám parancsára unokahúgommal lépek frigyre városom, családom örömére és dicsőségére…
A szívem görcsösen összerándult, a mellkasom feszült mintha mázsás súlyokat dobtak volna rám. A lelki gyötrelem már a fizikai fájdalommal volt egyenlő. Amit szavai nyomán éreztem az nem volt szóban kifejezhető. Mintha az eddig makacsul elhessegetett aprócska rémálom most bosszút ált volna rajtam egy valós lidércnyomásként rám támadva, ami ellen már nem tehettem semmit. Tudtam hogy igaz amit mond. Mert soha sem kételkedtem benne. Csak nem akartam elhinni … Úgy kapaszkodtam Sandróba mintha az életem függne tőle. Átfogtam nyakát, vállát és nem engedtem hogy egy pillanatra is elhúzódjon tőlem. Nem is akart. Magához szorított és ugyan azt a kínt éreztem benne mint saját magamban. – Bocsáss meg…- Suttogta. – Bocsásd meg Amadea, hogy hagytalak álmodni, holott tudtam mi lesz a vége… Mint a villám csapás úgy ért a felismerés , hogy tulajdonképpen sosem tudtam miben is hittem igazán. Nem volt biztos köztünk soha semmi … csak egy kötelékünk volt , a szerelem de az semmit sem számít Alessandro világában. Akaratlanul hazudtunk egymásnak és magunknak. A felismeréstől eleredtek könnyeim. És hiába csókolt hiába ölelt , úgy éreztem mintha szíven szúrtak volna.
– Mi lesz velünk ? – Néztem rémülten arcába. Alessandro nem tudott felelni, álkapcsa megfeszült.
– Apám megkapja amit akar. – Szögezte le végül. – De téged nem engedlek el … Összrezzentem e szavakra.
– Hát képes volnál hamis esküre? – Kérdeztem megrendülve.
– Talán lesz aki megbocsájt. – Sóhajtott. – Ha nem , majd megbűnhődöm érte. De most élni akarok. Nélküled pedig nem tudok… Talán egyszer el jön még a mi időnk…

Oldalak

2013. december 2., hétfő

Sandro és Dea 2. - Un giorno per noi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése